Ma egy levél várt a nem eléggé titkos mailboxomban. 
Nem eléggé titkos, mert ugyan én richtig elfelejtem mi is a jelszavam, de rajtam kívül mindenkinek szabad bejárása van oda, példának okáért erre a címre érkezik az összes fontos üzenet még az előző életemből, amikor szerettem volna Viagr$t, V!agrat és Xanaszkot olcsón, és persze pénisznagyobbítást hozzá, grátisz.
De ez most a Dormeótól jött, és jöttéért csak magamat okolhatom, meg a könnyelmű életet. No nem az a fajta könnyelműség, amikor a kétüveg spanyol borra rárendelitek még azt a poharat, 19-re lapot húzni, háthogyne, aztán cipelheted a srácot a taxiig, éljen az emancipáció, az utolsó poharat már nem kellett volna, suttogja a füledbe, az ártott meg, hát persze, mondod, a taxis is beleszól, egész jól tartja magát, kisasszony, és vigyorog. Képzelheted hogy néznek ki a hátsó ülésen.
És most képzeld azt is, hogy ez nemilyen, bár a levélről tényleg én tehetek, kellett az a pehelypárna, csak most, csak nekem, olcsón! konzumálj! kár hogy nem alszom nagypárnával, pláne kettővel nem, de franc se böngészi az apróbetűt. Hereby I sell my soul, és hozzá itt az address.
Szóval ott vár az a levél, áll hosszú méla lesben, a fejlécben pedig a kérdés: "Miért nem emlészünk az álmainkra?  (ugyanitt: vásároljon gyógymatracot!)".
Ez egyszerű, vigyorodsz el.

Azért nem, mert ti többiek felnőttetek.